2011. december 22., csütörtök

Nähdään, Suomi!

Két napja elhagytam a lila ég és az elfelejtett, itt-ott heverő fél pár kesztyűk országát. Hiányozni fog...
...a környezet tisztasága: annak ellenére sincs szemét az úton, hogy alig találsz kukát.
...a tudat, hogy nem lopnak el tőled semmit. Reggel felakasztod a folyosón lévő fogasra a kabátod, és a nap végén még mindig ott van. A könyvtárban ott hagyod a laptopod és a táskád, amíg elmész scannelni (ingyen).
...a havi 100 oldal nyomtatása a könyvtárban szintén ingyen...
...a 2,5 eurós egyetemi ebédek
...a finn édességek
...a hosszú erdei séták és eltévedések
...a havon-jégen bicikliző finnek

...és persze az ott megismert csodálatos emberek: finnek, amerikaiak, oroszok, franciák, irániak, csehek, szlovákok, lengyelek, spanyolok, németek, osztrákok, belgák, kenyaiak, na meg a szuper oului magyar csapatunk.

Nagyon hamar elment ez az idő, de azt hiszem, amit lehet, belesűrítettem. Az utolsó pár napban megnéztem a finn függetlenségi nap ünnepi műsorát (megtudtam, hogy az elnökasszonyt a finnek Mummimammának becézik), kipróbáltam a paljut, elugrottam még egyszer Helsinkibe és Rovaniemibe, ettem a legészakibb McDonald'sban, couchsurfingeltem, szülinapi partym volt malacos tortával, nevettem, szerettem, búcsúzkodtam.


Nähdään, Suomi! Látjuk még egymást, ígérem.

2011. december 6., kedd

Lappföldi kirándulás, 2011.11.21-25.

Akkor most jöjjön egy nagyon régóta tervezett bejegyzés a lappföldi útról. Jó sok képet választottam ki, hogy azok is "jóllakjanak", akik annyira nem szeretnek hosszú bejegyzéseket olvasni.:)

Nagyon hosszú út volt, gyakorlatilag egész nap a buszban csücsültünk. Azért Pellóban megálltunk egy nagyobb szünet erejéig, úgyhogy láthattam a Tornionjokit egy héttel későbbi, jegesedő állapotában is.
Estére értünk Kautokeinóba, ahol az Arctic Motelben szálltunk meg. Ez kis kabinokat, házacskákat jelentett, nagyon hangulatos volt.
A másnapot a Juhl's Silvergallery-ben kezdtük, ami a kreativitás kis fellegvára a semmi közepén.

Frank és Regine Juhl az ötvenes években érkeztek Lappföldre (dán és német származásúak). Akkoriban még utak sem voltak, de még ösvények se nagyon, szóval nagyon vadon. Az építőanyagokat először végig kellett úsztatni a folyón, aztán felcipelni a hegyre. Mégis sikerült felépíteniük egy nem is akármilyen házat ketten. Hogy miért jöttek? Érdekelte őket az itt élő emberek nomád életstílusa. Akkoriban a turisták még sehol sem voltak. A számik nem ismerték az ötvösmunkát, nem volt alkalmuk műhelyeket alapítani a folytonos vándorlás miatt. Így lett Juhlék ötvösműhelye a legelső Lappföldön.


Regine és Frank igazi művészek: Frank fest, Regine ékszereket készít, akárcsak most már felnőtt lányuk. Regine mesélte, hogy az ékszerek stílusában, kialakításában mekkora különbségek vannak közte és lánya között. Regine ékszerei a tavasz motívumait idézik, mert ő mindig akkor a legboldogabb, amikor a hosszú, hideg tél után ébredezni kezd a természet. A leányzó viszont már itt született, imádja a havat és a hideget, és ez az ékszerein is meglátszik: jeges-havas motívumokat alkalmaz.



Nagyon különleges érzés a galériában nézelődni, ahogy a Juhl család is nagyon különleges. A kiállítás egy része keleti témákat dolgoz fel, az afganisztáni útjaik inspirálták őket. Regine azt mondta, akkoriban Afganisztán a béke és harmónia kis szigete volt. Évekig jártak oda vakációzni. Aztán amikor meghallották, hogy háború van, segíteni akartak. Évente gyógyszereket vittek nekik. Ez azonban elég költséges volt, ezért is gondoltak a galériává alakításra, ahol a kiállított tárgyak egy részét meg is lehet vásárolni. Ha eladtak pl. egy perzsa szőnyeget, a pénzt az afganisztániak megsegítésére fordították.




  A következő hely, amit megnéztünk, a Sámi University College (Allaskuvla) volt. Ha számi lennék, szívesen tanulnék itt. Hatalmas, gyönyörű épület, de nem sok a diák (kb. 220). Aki kedvet érez a számi nyelv tanulásához, jelentkezhet akkor is, ha jelenleg egy szót sem tud ezen a nyelven. De vannak joikaéneklős órák is, és még a rénszarvastenyésztés minden csínját-bínját is el lehet sajátítani. (Bár ezt általában levelező formában, interneten szokták oktatni.) A fő cél természetesen a számi tanárok oktatása, ugyanis elég nagy a hiány belőlük.


Következő állomásunk a számi színház volt, ahol az igazgató beszélt kicsit a történetéről és a produkcióikról.
Este a University College diákjaival lett volna egy kis összejövetel, de hoztuk a formánkat, mert vagy 1 órával később értünk oda az étterembe (elvileg téves infót kaptunk a kezdésről, vagy valami hasonló). Szóval kb. 7 számi üldögélt az egyik asztalnál. Egyikük kisbaba volt, szóval nagyon alkalmas a kommunikációra.:) Ebből végülis az lett, hogy páran beszélgettek velük, a többiek pedig maradtak az asztaloknál, és egymással beszélgettek. Viszont kaptunk finom pizzát ingyen, megkóstoltam a rénszarvasosat is. Volt egy kis műsor is, a végén együtt is énekeltünk joikát, vagy legalábbis megpróbáltuk.
Másnap indultunk tovább Karasjokba. Útközben megálltunk egy dermesztő sétára a Jeges-tenger partján, Lakselvnél. Nekem teljesen olyan világvége-fílingem volt, de Joni felvilágosított, hogy ahhoz egy kicsit még mennünk kellene tovább észak felé. Mutatott is pár képet az Északi-sarkról.:)


Aztán Karasjokban benéztünk a számi rádióba, két bátor amerikai csoporttársamat meg is interjúvolták.:)
A számi parlamentet is megnéztük (Sameddigi), nekem a legjobban a könyvtár tetszett a sok pici lámpával, amelyek a csillagokat szimbolizálták.

 Este a szálláson Karigasniemiben nagyon jól elvoltunk, karaoke a pubban, aztán afterparty nálunk. Kicsit sok volt az "orosz víz", úgyhogy másnap bizony nem voltam túl energikus és lelkes, amikor túrázni mentünk. Ráadásul a csizmám nem túrázásra lett kitalálva, folyamatosan csúszkáltam a hóban. De a táj azért tetszett ám, nagyon is!


 Megálltunk egy rénszarvastartó helyen is, és sikeresen a "rénszarvasölés" után érkeztünk. Véres hó, rénszarvasfej...nagy benyomást tett mindenkire, azt hiszem.:D

Inariban, a rénszarvasfarmon aztán végre láttunk jó sok élő rénszarvast is. Lehetett velük barátkozni, ami ugyebár az etetéssel kezdődik.
Utána a kotában szolgáltak fel nekünk kávét, teát, sütit a tradicionális számi kuksában, ami fából készült csészécske. Később egy ilyet vettem is, mert ennél jobb áron még sehol sem láttam. (Természetesen magyar forintba átszámolva - különösen ilyen mértékű infláció mellett - így is megfelel egy heti kajára költött pénzemnek otthon...)
Meséltek nekünk kicsit a számi történelméről. A sötét időszakról, amikor a norvég állam (ugyanez volt a helyzet a finn oldalon is) erőteljes beolvasztási politikába kezdett. A számi gyerekeknek tilos volt az iskolában a saját anyanyelvüket használni, ráadásul a hatalmas távolságok és rossz útviszonyok (vagy inkább nem létező utak) miatt nem nagyon volt lehetőség hazajárásra. Sokan csak karácsonykor és nyáron mehettek haza. Így szinte semmit nem tudtak a saját kultúrájukról, hagyományaikról, még a nyelvet sem beszélték. A helyzet évtizedekkel később javult a számi mozgalom hatására, és most már minden számi gyereknek megvan a lehetősége anyanyelvének tanulására. Otthon tanítják a szüleiket is, tehát azt a generációt, akik az elnyomás és beolvasztó politika idején voltak gyerekek.



Este jött el az egész kirándulás fénypontja. Legalábbis nekem. Már egészen lemondtam róla, hogy látni fogom az északi fényt, erre tessék...Amikor a csajok szóltak, rohantam ki. Mindenki az eget bámulta. Eleinte csak halvány, zöldes fényt láttam, de egyre erősödött, és mozgott.
Találóak a mítoszok az aurora borealissal kapcsolatban. Az ősi finn mítosz szerint például a fények okozója egy varázserejű róka, aki a farkával végigsöpri a havat, az égre szórva azt. A lappok hite szerint a fények az eltávozott lelkek energiái. Ha meglátták a különös fényeket az égen, csendben figyelték, mert úgy tartották, hogy aki tiszteletlen velük a fényekkel szemben, arra balszerencse, sőt akár halál is várhat. (Mi abszolút csendben, tátott szájjal néztük, úgyhogy remélem, a lelkek ezt figyelembe vették.:) ) A norvég folklór álláspontja az volt, hogy a vénlányok lelkei táncolnak az égen ilyenkor. Az eszkimók is a tánccal hozták összefüggésbe a fényeket, de ők a születéskor meghalt gyermekeket képzelték oda, egy másik törzs pedig az állatok szellemeit. Megint másik eszkimó felfogás szerint pedig a holtak lelkei fociznak egy rozmárkoponyával az égen. Persze sötétben nem tudnak játszani, ezért a fáklyájuk fényét mi is láthatjuk. Az elképzeléseket még sorolhatnánk, még a szerintem legkedvesebbet leírom, ami az Algonquin indiánok mítosza. Nanahbozho, miután befejezte a világ megteremtését, a messzi északra utazott, ahol időnként még most is hatalmas tüzet rak, kifejezve ezzel az örökké tartó szeretetét a teremtményei felé.:) Ennek fénye a sarki fény.  


Másnap még megnéztük a Siida számi múzeumot, érdekes volt. A souvenir shop részben pedig egy Suomi (Finnország) című könyvben magyar alkotókra bukkantam. A fülszövegben aztán olvastam is róluk, meglepően sokat értettem az életrajzukból ahhoz képest, hogy finnül volt.:)